Bármennyire is szeretném, nem lehet;
Tudnom kell, hogy meddig mehetek
S már jóval túljárok ezen - így búsan-egyedül
Kell visszafele lépkednem.
Meg sem közelítettelek, de máris
Elvesztelek, s a tudat, hogy nem maradhatok
Egyre csak kínoz engem; a határhoz érve
Megállok, s lábujjhegyen pipiskedve kiáltok:
Nem jössz velem?
Csend van. Nincs válasz, nincs semmi sem.
És egyre csak toporgok a fehér vonal mögött
Arra várva, vajon meddig késlekedsz válaszolni nekem.
De várhatom, te nem engedsz közelebb a távolban sem.
Ácsorgok a világom peremén, s várok
Türelmesen, de a percek nem telnek,
S az egész egyre jobban fáj nekem.
Mind elkeseredettebben kiáltok:
Nem jössz velem?
Nem tudom mi tart fogva, mi nem ereszt téged el.
Naivan úgy hiszem, velem jönnél, ha engednének.
Még látom a mosolygós arcod, látom a szemeidet
S érzem, ahogy egyszerre vonzol, de nem engedsz közelebb.
Bármennyire is szeretném, nem lehet;
Tudnom kell, hogy meddig mehetek
Álldogálok, mint sötét folyosó végén kislányként
S tehetetlenül szédülve szívből kiáltok ezerszer is:
Nem jössz velem?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.