Mi néz vissza rád? A belőtt hajú, napszemüvegben
Feszítő tinibálvány? Vagy a szelíd mosolyú srác,
Akit nekem mutattál? Mert nem, a kettőhöz nem
Tartozik ugyanaz a szempár. Hazudtál.
Adtad az ártatlant, a bújósat, a szerelmes
Romantikust, akibe fülig belezúgtam…
És valójában egyáltalán nem az vagy.
Mégis hogy gondoltad, meddig
Játszhatsz? Minden érzésem kihasználtad.
Tudod, nem az fáj, hogy rám untál.
Hanem, hogy gyáva vagy. Hogy nem
Vallottad be, ki vagy. Másnak adtad ki magad.
Hogy haragszom-e? Jó kérdés. Nem tudom biztosan.
Gyűlölöm a műmájer arcodat, a pózolós
Nőcsábász vigyoraidat. Azzal a sráccal
Egy percet sem bírnék ki, nem hogy napokat.
Viszont hiányzik a barátom. Akibe
Beleszerettem. A szerep, amit játszottál.
Az érző, az emberi, a szeretnivalóan különleges…
Sajnálom, hogy nem vettem észre,
Mennyire nem egy világban vagyunk mi ketten.
Az őszinteségem, a megérzéseim, amik bántottak, voltak
Az egyetlenek, amik nem hagytak cserben.
Hinnem kellett volna nekik. Tudtam, éreztem
Hogy valami nincs rendben. De tudod mit?
Örökké adósom vagy a magyarázattal,
Miért tetted ezt velem. Nem ezt érdemeltem.
S mikor én egy fárasztó nap után a tükörbe nézek, nem az
Önvád, hanem a tiszta lelkiismeretem néz farkasszemet velem.
Remélem, téged sose hagy majd nyugodni.
Ha egyáltalán van olyan neked.
Nem érdemled meg, hogy szeresselek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.