A falról olvadtak a ki nem mondott szavak.
Betöltötte a párás levegőt a „semmi sincs”-érzés
És a kudarc együttes, átható pánikszaga.
Pedig ez is csak egy átlagos nap volt.
Nem hibáztam. Csak éltem, ahogy élnem
Volt szabad. Mentem, amíg mehettem,
Tettem a dolgomat. Nem kellett volna,
Most már tudom – túl könnyen megadtam magam.
Elfelejtettem élni. Feladtam a világmegváltó
Álmokat. Leültem, mint kavics a tó fenekén,
S nem gondoltam, hogy ez megárthat.
Pedig nekem nem való az ilyen életforma.
Magányos voltam. De befogtam a számat.
Dacból se kerestem a megoldást, nem hívtam
Se régi, se új barátokat. Makacsság, büszkeség -
Mind csak alibi voltak. Féltem, hogy ők kirángatnak.
Szenvedni akartam. Büntetni magamat.
Nem értem én sem, miért. De az apró seb talán legbelül
Még ma is ott van. Önbizalomhiány? Bűntudat?
Egyik se igazán. Inkább mindkettőből egy kis darab.
De a falról már mind lefolynak a vádló szitokszavak.
A frissítő szellőben mélyen, valami bájos tavasz illat
Lebeg az atomokban. Egy új kezdet. Tiszta lap.
Pedig ez is csak egy átlagos nap.
Sosem késő, hogy kiszabadítsd magad.
A cellád kulcsa a te zsebedben van.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.