Olyan vagy, mint odakozmált sarka a reggeli pirítósnak.

Sopánkodik az ember, ha ráharap. Keseredik a szájában a falat.

Olyan finomnak indult, s mégis, de iszonyatos utóíze van.

Leteszem hát, nem kínzom magamat. Sietek, idő van –

Nem gyászolhatunk perceken át elvesztett édes zamatokat.

A tányért az asztalon hagyom. Estig, míg nem lesz időm,

Hogy a kukába borítsam. Talán tologatom még pár órát, napot,

Míg a tiszta tányérok elfogynak. Utálok mosogatni... de előbb-utóbb muszáj…

Kell az a hely egy nap még egy új, vajasan ropogós pillanatnak.