Ültünk ott, először szemtől szemben
Fura volt, mert eltűnt az eszeveszett
Izgalom, ami reggel óta dübörgött bennem.
Természetes volt, hogy jössz és minden
Szavad elhihetem. Logikátlan, de így éreztem.
Rettegtem, hogy elfogy a téma, s kínos csend lesz,
Hogy ott állok majd némán, megsemmisülten,
S ennyi – de közel sem! (legalábbis nem tűnt fel nekem.)
Ültünk ott, először szemtől szemben
És nem voltál idegen. Különös, de nem.
Oldott volt az egész, semmi fal, akadály, kételyek.
Legszívesebben melléd ültem volna,
De blokkolt a gondolat, hogy mindent elrontok,
(Mint mindig) ha így teszek. Én túl hamar szeretek.
Tőled is csak ezért félek: az első perctől éreztem,
Ha túl korán megkedvellek, te is megbántasz engem.
Ültünk ott, először szemtől szemben
S nem örültem, mikor indulnunk kellett.
Azóta mondjuk, próbálom takarékra tekerni
Kavargó érzéseimet, mert nem akarok hibázni.
Most nem. Valami különlegeset találtam, s
Egyhamar el nem engedem – ha világgá nem megy
Önszántából, én boldogan őrizgetem,
Mint pislákoló mécsest a kezemben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.