Vonattal utaztam.

A peronon még fáztam,

De felmelegedett lelkem a kabin

Fűtött, meleg sarkában.

Gondolatok zakatoltak versenyt

A kerekekkel, melyek jegesen szikrázva

A síneken siklottak.

Elmerültem a tovarohanó havas tájban,

A háborítatlan, nyomoktól mentes,

Fehér némaságban.

Csodáltam, amit láttam:

Mindenütt egyszínű, szerény

Világossága szemem egészen megbabonázta.

De mégis: egy feltűnő lábnyomot

Álmodtam a hófehér mező

Végtelen egyformaságába.

Egy rikító, meghökkentő jelet.

Azt kívántam, bár én lehetnék,

Aki lábát a frissen hullott tünemény

Tengerébe mártja.

Valami merészet, újat vágytam – olyat,

Amilyet senki nem tett még -

Legalábbis nem ebbe a határban.

De vonattal utaztam.

Esélyem sem volt rá, hogy valóra váltsam.

S talán értelme se sok lett volna:

Minek is nyomot hagyni a semmi közepén,

Ahol a kutya se látja?