És ott lógtam. Két kézzel
Egy láthatatlan falba kapaszkodva
Arra várva, mikor jön a láb,
Ami rátapos a vértelen ujjaimra.
Mert tudtam, már ott van.
Szinte éreztem, ahogy az
Idegeim egyenként elhalnak,
Hogy az erő végképp elhagyja
Fáradó tagjaimat.
De lezuhanni nem akartam.
És ott lógtam. Habár a testem
Fokozatosan feladta, odabenn
Valami nem hagyott – annyira,
De annyira győzni akartam.
Szinte éreztem, ahogy a
Lelkem apró darabokra szakad
Minden szívdobbanásban,
S kétségbeejtően fohászkodtam.
„Csak most az egyszer…” - suttogtam.
De már ott volt. Az alak, aki fentről
Bámulta lehetetlen harcomat.
S láttam a halálos ítéletem
A kék szemsugarakban.
Végleges volt, s igazságtalan.
Éreztem, ahogy az ujjaim
Ellazulnak. Sikoltani akartam,
De tudtam, ez csak a hóhérom
Kedvére volna. Némán, tehetetlenül
És végtelen gyorsan zuhantam…
Majd hirtelen, mint aki fuldokolva
Felszínre bukkan, ültem fel az ágyamban
Sokkolt a rémálom, a halálom
De leginkább az a jól ismert kék szempár,
Ami a mélybe taszított.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.