Nem haragszom rád, mert tudom:
Nagyon, nagyon beteg vagy.
Az érzelmi vakság gyűrt le, s
Ami a legdrágább, a lelked, teljesen odavan.
Csak rövid időre jöttem, de maradtam.
Úgy gondoltam, megérsz pár percet.
Azt hittem, tudtad, hogy melletted vagyok.
De persze átaludtad látogatásomat.
Sajnálom, hogy nem ismertelek
Hamarabb, mikor még egészséges
Volt benned a tudat. Mikor még
Nem felejtetted a szívből jövő szavakat.
Ültem az ágyadnál, s magam elé motyogtam.
Reméltem, hogy hallod, szólongatlak,
Kérlellek, hogy gyógyulj meg hamarosan.
De persze szót sem értettél abból, amit mondtam.
Biztosan szerettek már… – gondoltam.
Hogy miért nem érzed, hogy most is
Fontos vagy? – ezt majd kimutatja
A kórlapon az apró betűs felirat.
Elszomorodtam. Összeszedtem magam,
S csalódottan zártam be a szobaajtódat.
Éreztem az űrt, ami a búcsú nélküli
Távozás után ott maradt.
S nem lesz újabb alkalom, megint ketten.
Ez már elromlott. Így marad.
Lassan feladod a küzdelmet, s cserben
Hagyod azt, aki leginkább bízott a gyógyulásodban.
Nem haragszom rád, mert tudom:
Nem is fogod fel, mennyire rosszul vagy.
Az érzelmi vakság irányít, itt fekszel bénultan.
Kár érted. Fáj látni, hogy te ma már ez vagy.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.