Csak álltál ott, hátizsákkal felmálházva
A hátadon. A vonat lassított. Egyre fogytak
Az alkalmas pillanatok. Már rég ott hagyhattál volna.
De nem. Csak álltál, s bámultál rám. S én is kapaszkodtam
A szemeidbe nagyon. A nyakadba borultam. Mást
Nem tudtam. Türtőztetnem kellett magam, a feltörni
Vágyó könnycseppek már a torkomon fojtogattak.
Nem tudom, érezted-e mennyire fontos lettél.
Hogy mennyire nem tudom, mit mondjak.
De vége volt. A szerelvény megállt, s nem adott
Időt, hogy elmagyarázzam, ami az agyamban zakatolt
Egész hajnalban. Amiért ébren néztem, ahogy
Szuszogsz álmodban. Nem mertem kinyitni a számat.
Elengedtelek, s te leszálltál. Néztem, ahogy elsétálsz.
Követtelek, míg csak el nem takart az állomás roppant
Árnyéka. >>... a nyitott kocsiajtók balesetet okozhatnak...<<
A hangszóró ezt kiabálta, mialatt újra elindult a vonat.
S én csak ültem, meredtem magam elé még másfél óra hosszat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.