Lenne pár meggondolatlan kirohanásom,
S mint a patak, mikor zubogóhoz ér,
Nagy hanggal zenghetném azt, hogy „fáj!”
Annak, aki csalódást okozott. De békés vagyok.
Nem bánom, ami tovatűnt, mert
Becsülöm, hogy egyáltalán volt.
Széttárom karjaimat, s mosolyogva
Csak annyit mondok: nem rajtam múlt.
S tudom, jó irányba visz a szívem,
Ha továbbra is az érzéseimre hallgatok,
S soha, de soha nem arra, amit más mond.
Lenne pár lemondó, szomorú pillantásom,
S mint a kilátón a jeges szél,
Karmolhatnék velük párat azon, aki
Csalódást okozott. De békés vagyok.
Utoljára szavakban e verssel nyújtom át a sebeket,
Amiket tudtán kívül a lelkembe karcolva hagyott.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.