Egy piros léggömb vagyok.
Fényes, jelöletlen, gázzal felfújt gumiburok a vásári fergetegben.
Magasba szállok, mert
Nem állhatom, hogy kézre kössenek.
Túl korlátozott, túl kiszámítható nekem.
Szeretem a szellőt, a lebegést,
A kék eget, az ijesztő tornyok árnyékát és
A sötét fellegeket. Szeretem, hogy színes
És néha akadályokkal teli az élet körülöttem.
Van, hogy bukdácsolok - madzagom faágba akad,
Oldalamat megkarcolja az épületek homlokzata.
De varázslatos mindez. Mert nem monoton, szürke az utam.
Néha könnyem csordul, aztán egy illatos buborék
Nyomban nevetésre fakaszt. Szeretem, hogy mindenben ott a
Lehetőség a szebbre, a pozítivra.
Minden szélsimogatásban egy új, érdekes irányra.
Hogy a fizika törvényeinek engedve keringhetek bármerre,
Amerre csak a sorsfuvallat magával ragad.
Jóllehet, a nagy szabadság végez velem egy nap.
A kaland majd kiégett, céltalan kóválygásba csap,
Cérnám meglazul, csillogú külsőm kifakul,
S nem tudom majd kezelni az utamba kerülő akadályokat.
Lehet, hogy egy szelíd galamb kiváncsi csőre vagy
Épp egy ártatlan gyermek mindent érezni vágyó, mohó körme
Méri rám majd az utolsó, halálos csapásokat.
És pukk. Egy álomnak, egy végtelennek tűnő szárnyalásnak vége szakad.
De megérte minden egyes szívből megélt, csodás pillanat.
Ezer mesés, szivárványos táj, mosolygós arc, amit láthattam valaha.
A szabadság számba száradt ízével hullok majd a földre, szakadtan.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.