Csak menni, menni egyre dél fele.
Nem figyelni tájra, emberekre
Hagyni, hogy irányítson a vágy,
Az akarás, ami hajt, ami nyugtot nem enged.
Követni a hangot. A hangot, amibe beleszerettem.
Torzítsa bár recsegő vonal, háttérzaj, zene
Nevessen, mellébeszéljen vagy csak simogasson
Csendesen - valami megfog és nem enged
Valahányszor meghallom. Az első percben rabul ejtett…
Csak menni, menni egyre arrafele…
Lépkedni vakon, csak fülelve
Naivan-bátran előre, míg száz kilométerekkel távolabb
Az ismerős hangot fel nem ismerem a zajtömegben.
És egyszer csak megpillantani az arcot.
Őt, ott valahol messze. Felszakad minden,
Ami mindeddig türtőztetett. Csak haladni egyre arrafele,
Egyre sietősebben, igyekezve… Kapkodni a
Levegőt, szinte fuldokolni, mert ez már annyira kellett, istenem…
Hiszen ezt vártuk már régen. Szomjaztunk
A látványra, az érintésre s most hirtelen minden
Régi elérhetetlen karnyújtásnyira lett. Hihetetlen.
Futva, mint aki az életéért fut merülni el érte a tömegben…
Addig menni, menni, meg nem állni,
Míg a karja össze nem fonódik körülöttem.
Fejemet a vállába fúrva, zihálva
Megnyugodni és hagyni, hogy feltörjön
A lélekből zokogó szeretlek.
És csak állni, állni ott egyre, egymásba temetkezve
Nem figyelni időre, senkire és semmire.
Csak hagyni, hogy a ránk zúduló boldogság-érzés
Minden mozdulatunkat megszínezze.
Add, hogy ne sokat kelljen várni erre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.