Ismét ott álltam, pedig tudtam mi a sor végén jutalmam.
De mentem mégis, csakazértis. Nem rántottam el fejemet,
Ahogy az első pofont kaptam. Aztán a másodikat. Újra és újra.
Vér serkent ajkamból, szemem alatt a kékeslila tintapaca aranylása
Festett szivárványt. Megalázott, gyötört rezzenéstelen arccal.
S tartottam magam. Álltam, tűrtem. Szinte már én akartam.

Senki nem kényszerített, hogy álljak újra sorba.
Nem kötelező a repeta. Magam léptem megint erre az útra.

S ő nem fáradt. Egyre kevésbé érdekelte, hogy ember van a keze alatt.
Meg is feledkezett róla, azt hiszem. Csak ütött, ütött,
Lesújtott újra meg újra. Folyt, folyt alá szakadatlan
A könnyel higított vérpatak. Már nem éreztem semmit.
Már nem bírtam, már összeroppantam. Már régesrég feladtam.

Mégis, hirtelen szemem elé kaptam a karomat.
El is felejtettem, hogy van nekem olyan. Magamra találtam.
Ő megilletődött kissé, úgy tűnt, mérsékeli a csapásokat.
Bennem pedig egyre csak tisztult a tudat. Már nem csak védeni akartam magamat.

A mondvacsinált bizalom gátja legbelül
Felszakadt. Kiömlött rajta a féktelen düh, az irgalmatlan harag
S elöntötte a védtelenné tevő szeretet mezejét, az én-csinálom-rosszul tájakat.
Rájöttem, hogy sosem volt igazam. S erőt nyert kezeimmel
Húsig martam abba a nyomorult arcba. Karmoltam, ahol
Csak értem. Elevenen tépáztam, marcangoltam. S nyoma sem volt bűntudatnak,
Indokolatlan kegyetlenség - érzésnek, megállj-parancsnak.
Azt akartam, hogy soha többet ne felejtse el, amit kap.
Hogy nyomot hagyjak, hogy ne virradjon rá több nap.
Meg akartam ölni őt, s vele együtt minden önértékelési zavaromat.