Lehet a legszörnyűbb napom, mikor
Már teljesen elcsigázott az unalom, de
Van egy dolog, ami átlényegít mindent -
Egy édes mosoly azon a kedves arcon.
Szememmel a tömegben keresem,
Egyre csak, egyre csak őt lesem
S töprengek: vajon merre lehet?
Majd megpillantom, s összecsapnak a tekintetek
Aztán, mintha nem történt volna semmise,
Egy zavart mosollyal elsietek mellette.
Nem tudom miért - imádom,
De mégsem állhatom azt a két szemet.
Erőt vesz rajtam valami remegés
S kétségbeesetten menekülök, el, messze.
Hogy bánom-e? Természetesen!
Ahányszor megfutamodok, bennem a késztetés:
„Állj meg, légy bátor” – de nem merem.
Lehet büszkeségem túl erős vagy
Akaratom túl gyenge, de úgy érzem,
Nem csak nekem kellene változtatnom ezen.
De nem baj. Azért megmarad a gyógyír
A mindennapos sebekre, s remélhetőleg
Még sokáig mosolygunk egymásra mi ketten,
Míg egyszer csak nem találkozunk már többé szembe…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.