Szörnyű érzés a magány.
Minden nap, mikor senki sem vár.
A fojtogató ’csak-én’ tudat.
Mikor magadért csak te
Egymagad teszed a dolgokat.
Pedig annyira szeretnél szeretni már.
Unod azt, aki a tükörből visszanéz rád.
Eleged van abból, hogy nincs más.
Legszívesebben elbújnál,
De magad elől hová?
Sorra veszed a múltba veszett dolgokat:
Képeket, hangokat, illatokat
S rádöbbensz, hogy pici, törékeny életed
Egyetlen biztos pontja te magad vagy.
S sírni is csak a saját vállad marad.
Nem boldogít a nagy szabadság-gondolat,
Az egyedüllét nem önbizalmat, hanem
Csak újabb kérdéseket ad.
Kevés vagy hozzá, hogy magad vidd a súlyokat,
Egy idő után a teher alatt bárki megszakad.
Pedig annyira szeretnél valakit már.
Unod, hogy nincs, akihez odabújhatnál
Eleged van abból, hogy mindig csak
A szingli-csődhangulat, ami visszajár.
Elmenekülnél, de az életedből hová?
Szörnyű érzés a magány.
Minden nap, mikor senki sem vár.
A meg-megújuló csakazértis-tudat.
S hogy érzed, egymagad túl gyenge vagy,
Hogy talpra állva újra életre kapj.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.