Lágy táncot lejtenek a lángok
A fahasábokon. Ropogva ég a tűz.
Közelít már az álom.
A vándor a távolba mered. Összébb
Húzza maga körül az elnyűtt köpönyeget.
Az élet szép. A nap lemegy.
Néha minden olyan összetett; átláthatatlan
Rengeteg közepében kiismerhetetlen szellemek.
Ködös képek, őrjítő képzelet.
Másrészt olyan egyszerű is tud lenni, hogy az ember
Lelke szinte beleretten. Egyből világos. Mint az egyszeregy.
Hibamentes s kíméletlenül tökéletes.
A vándor szeme a tűzre siklik. Tovább mereng
Életen, halálon, emberen, istenen s más egyebeken.
Világtól távoliakon. Megfoghatatlanokon. Elérhetetleneken.
Az elmélkedés is csak olyan, mint a kopott köpönyeg,
Melybe burkolózva védi magát a hidegben.
Semmire se menne a zord időkben nélküle.
Ezen kívül csak az emlékei adhatnak menedéket,
Melengethetik belülről a fagyos, kővé dermedt szívet.
Néhány mondatfoszlány, fahéjas-édes csók ízek.
A vándor szeme könnybe lábad, erőt vesz rajta
A tehetetlen önkívület. Elnyúlik a ritkás fűszőnyegen.
Rá gondol. S igencsak sajog odabenn.
A lángok tovább táncolnak a hasábokon,
S mint gyermek a sötétben, a vándor lelke reszketve-remeg.
Az álom lassan, lágy ólomsúllyal foglal a pilláin helyet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.