„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.”
(Róm. 2,1., Kor. 4,5.)
Mottót a népnek – hagy értelmezzen órákon át
A bölcsészek XIX. századi nemzedéke.
Fejtegesse csak, miről és miért épp úgy írok,
Ahogy teszem. Kutassa a rejtett mondanivalót,
Keresse csak – úgy sincs ott semmi se.
Miért is kellene, hogy legyen?
Írok, mert írni van kedvem. Nem azért, hogy
Tetsszen. Nem azért, mert fizetnek (ugyan ki venne meg?).
Egyszerűen csordultig a fejem a gondolatokkal
És a Microsoft Word a pohár, amibe beletölthetem,
A blogfelület a tálca, amin feltálalhatom a többieknek.
Az első betűtől az utolsóig ebben a folyékony
Gondolatkoktélba olvasztottam minden kétségemet,
Örömömet, fájdalmamat, első szavamat, utolsó sóhajomat.
Semmi okom, hogy a fiókba rejtegessem, magamnak tartogassam.
Közreadom, hátha valakinek segítségére lesz egy nap.
Tudom, azt gondolod, naiv idióta vagyok,
Hogy a lelkem pici darabkáit osztogatom.
Egocentrikus, exhibicionista istenverte, aki csak
A hírnevet, olvasókat szeretne.
Persze, akár igazad is lehetne…
De most olvasd el a mottót újra.
Aztán mondhatod… ha kikívánkozik még a véleményed.
