Versek - Nektek

Vajon ki dönt énrólam: te vagy a jó Isten?
Hogy hova, s miért épp oda születtem
Nem a nemzet, nem a világ határozta meg.
Hogy hol halok meg, s honnan zuhan pokolba
Vagy száll mennybe a lelkem – senki sem mondhatja meg.
Hát miért ítélsz meg, kedves honfitársam, testvérem?

Miért nem vagyok elég magyar neked? 
Beszélek más nyelveket, de fájdalmam, örömöm, 
Könnyem és verítékem mindig magyarul csordul.
Hogy a szívem himnusza, szerelmének édes szava 
Mélyen a szívemben zenél – te nem tudhatod, magyar-e eléggé e dallam.
Hát miért ítélsz meg, kedves honfitársam, hazám lánya-fia?

Miért vagyok áruló, ha mennem kell innen?
Talán úgy tűnik, menekülök, de nem hiszem, hogy utam céltalan
S hogy nem égiek által kijelölt ösvény volna.
Hogy mi indít a világba, hányszor hívom anyámat, a családomat
S hogy nem ott-e az én igazi helyem – senki, s köztük te sem tudhatod biztosan.
Hát miért ítélsz meg, kedves honfitársam, gyermekkorom játszótársa?

Vajon ki dönt énrólam: ti vagy a jó Isten?
Bár szeretném hinni, hogy minden ember jó és testvérek közt nincs rangsor
Tudom, hogy szálka vagyok én is, kis családom is a nagy magyar nemzeti szemben.
Hogy hányszor sajdul meg a szívem rátok gondolva, s mindarra,
Mit gondolkodás nélkül a fejemhez vágtok – senki nincs, ki számot adhatna, annyi szent.
Sajnálom, hogy megítélsz, kedves honfitársam, de vigyázz:
A végítélet napján te is megítéltetsz. S ahhoz nem kérnek majd útlevelet.

Egy-két plusz nap, tudod, tudom, eltelik gyorsan

S most amúgy se lehet, mert már megint

Nem rajtunk múlik, de ki gondolta…

Gyorsan, mire kettőt pislogsz, veled leszek megint

És addig is kitöltve az üres helyeket, elvágyódva minden percben

Gyorsan újságpapírba gyűröm a szívemet

És feladom elsőbbségivel, ajánlottan neked

Mert hisz az enyém már csak ilyen –

Jár-kel a világban, keresztül falakon, réteken

S bárhova gurul, bármi jön is szembe,

Mindig ott mocorog a kabát zsebedben,

Melléd bújik az ágyba, nem hagy aludni a mocorgással –

Örökké téged keres a szüntelenül zuhogó pillanatcseppekben.

Szomorkásan bambulok a balkonrácsokon át a kertbe.

Milyen csodálatos. A kora nyári szellő lepkéket kerget körbe

S vidáman hívogatva játszik a napsugár minden illatos sziromlevélen.

Egy talpalatnyi mennyország kutakkal, szobrokkal, s szertefutó sétányokkal

De mindemellett akadnak persze csintalan, szeleburdi gyerekek,

Ágyásokat kitaposó üresfejű kutyák, gazdák, gépek

Szelek, s néha tomboló viharok, szárazság s sokféle bizarr jelenség

Csípősen beköszöntő őszi reggelek is odalenn.

Tudom, a szemem becsaphat, nem fenékig tejfel az a világ sem.

Talán jó nekem itt. Az üvegtető megvédi a jégtől fejemet

S biztos fedezékből tekinthetek a vágyakozva a csillagos égre

És persze a csalogató, sosem tapasztalt ígéret földjére.

Annyira mondják, hogy jó itt nekem. Néha szinte már elhiszem.

Hogy annyiszor rosszabb is lehetne, s igaz, lehetne.

Hálát kellene adnom és én meg is teszem.

De mégis. Szorítja a cserép a gyökereimet.

Engem nem balkonra teremtettek.

Hiába itt sarjadtam, körülöttem mind, akik előttem jöttek –

Összefonódó borostyánágak, muskátlik, mályvák

S az engem követők – bokrosodó petúniák, tarka lilák

És fehérek, kaktuszok, fikuszok s még többen…

De nekem nem itt a helyem. Ezen nem változtat semmi sem.

A megszokott biztonság nem öröm, ha mást akar a lelked.

Engem az Isten is szabad ég alá, határtalan földbe ültetne!

Csak elvétette a kezdetek kezdetén. Nem bánom én

Büszke vagyok minden hajtásom küzdelemmel nevelt

Zöld levelére. Imába foglalok minden nektár ízű tápoldat cseppet

S a karó magasba irányító támaszát is, ami

Nem engedett elburjánzani… de ideje mennem.

Szorít a cserép, nyújtózkodna minden gyökerem.

Vár a millió éves föld, s a bizonytalanság minden édes gyönyöre.

Ültess ki, kérlek! Engedd, hogy szerencsét próbáljak odalenn!

Olyan vagy, mint odakozmált sarka a reggeli pirítósnak.

Sopánkodik az ember, ha ráharap. Keseredik a szájában a falat.

Olyan finomnak indult, s mégis, de iszonyatos utóíze van.

Leteszem hát, nem kínzom magamat. Sietek, idő van –

Nem gyászolhatunk perceken át elvesztett édes zamatokat.

A tányért az asztalon hagyom. Estig, míg nem lesz időm,

Hogy a kukába borítsam. Talán tologatom még pár órát, napot,

Míg a tiszta tányérok elfogynak. Utálok mosogatni... de előbb-utóbb muszáj…

Kell az a hely egy nap még egy új, vajasan ropogós pillanatnak.

Ismét ott álltam, pedig tudtam mi a sor végén jutalmam.
De mentem mégis, csakazértis. Nem rántottam el fejemet,
Ahogy az első pofont kaptam. Aztán a másodikat. Újra és újra.
Vér serkent ajkamból, szemem alatt a kékeslila tintapaca aranylása
Festett szivárványt. Megalázott, gyötört rezzenéstelen arccal.
S tartottam magam. Álltam, tűrtem. Szinte már én akartam.

Senki nem kényszerített, hogy álljak újra sorba.
Nem kötelező a repeta. Magam léptem megint erre az útra.

S ő nem fáradt. Egyre kevésbé érdekelte, hogy ember van a keze alatt.
Meg is feledkezett róla, azt hiszem. Csak ütött, ütött,
Lesújtott újra meg újra. Folyt, folyt alá szakadatlan
A könnyel higított vérpatak. Már nem éreztem semmit.
Már nem bírtam, már összeroppantam. Már régesrég feladtam.

Mégis, hirtelen szemem elé kaptam a karomat.
El is felejtettem, hogy van nekem olyan. Magamra találtam.
Ő megilletődött kissé, úgy tűnt, mérsékeli a csapásokat.
Bennem pedig egyre csak tisztult a tudat. Már nem csak védeni akartam magamat.

A mondvacsinált bizalom gátja legbelül
Felszakadt. Kiömlött rajta a féktelen düh, az irgalmatlan harag
S elöntötte a védtelenné tevő szeretet mezejét, az én-csinálom-rosszul tájakat.
Rájöttem, hogy sosem volt igazam. S erőt nyert kezeimmel
Húsig martam abba a nyomorult arcba. Karmoltam, ahol
Csak értem. Elevenen tépáztam, marcangoltam. S nyoma sem volt bűntudatnak,
Indokolatlan kegyetlenség - érzésnek, megállj-parancsnak.
Azt akartam, hogy soha többet ne felejtse el, amit kap.
Hogy nyomot hagyjak, hogy ne virradjon rá több nap.
Meg akartam ölni őt, s vele együtt minden önértékelési zavaromat.