Versek - Nektek

IGEN

Négy betű. Egy bólintás, ha úgy tetszik

Vagy egy csók, csak úgy szelíden. Annyi módon

Ki lehet fejezni, hogy döntöttem. Melletted.

De sokszor mégis elhal, mielőtt az ajkakon megszületne.

Persze, ott a félsz. A ’mivan, ha elrontom?’-érzés,

Ami bizonytalanná tesz minden percben. De nem

Érdemes törődni vele. Szívből szárnyalni, s néha

Ész hiányában mélybe zuhanni – így is lehet boldog életed.

NEM

Három betű. Fejingatás. Vagy egy elmotyogott

Isten veled.  Hideg zuhany, éles késsel kegyetlen szíven szúrás.

Padlóra kerülés, eszméletvesztés. Hirtelen halál.

Mégis: ami egyfelől kínzó csapás , másfelől édes felszabadulás.

Sokan mondják, hogy ezt a legkönnyebb. Pedig tévedés.

A torok gombócban, a szemek könnyben.  Aki sebet okoz

Másnak, magán is jókora sebet ejt. De végső esetben

Mégis tisztább így, mintha lassan kínozni el a kitartóbb érzelmeket.

Egy piros léggömb vagyok.

Fényes, jelöletlen, gázzal felfújt gumiburok a vásári fergetegben.

Magasba szállok, mert úgy tartja kedvem.

Nem állhatom, hogy kézre kössenek.

Túl korlátozott, túl kiszámítható nekem.

Szeretem a szellőt, a lebegést,

A kék eget, az ijesztő tornyok árnyékát és

A sötét fellegeket. Szeretem, hogy színes

És néha akadályokkal teli az élet körülöttem.

Van, hogy bukdácsolok - madzagom faágba akad,

Oldalamat megkarcolja az épületek homlokzata.

De varázslatos mindez. Mert nem monoton, szürke az utam.

Néha könnyem csordul, aztán egy illatos buborék

Nyomban nevetésre fakaszt. Szeretem, hogy mindenben ott a

Lehetőség a szebbre, a pozítivra.

Minden szélsimogatásban egy új, érdekes irányra.

Hogy a fizika törvényeinek engedve keringhetek bármerre,

Amerre csak a sorsfuvallat magával ragad.

Jóllehet, a nagy szabadság végez velem egy nap.

A kaland majd kiégett, céltalan kóválygásba csap, 

Cérnám meglazul, csillogú külsőm kifakul,

S nem tudom majd kezelni az utamba kerülő akadályokat.

Lehet, hogy egy szelíd galamb kiváncsi csőre vagy

Épp egy ártatlan gyermek mindent érezni vágyó, mohó körme

Méri rám majd az utolsó, halálos csapásokat.

És pukk. Egy álomnak, egy végtelennek tűnő szárnyalásnak vége szakad.

De megérte minden egyes szívből megélt, csodás pillanat.

Ezer mesés, szivárványos táj, mosolygós arc, amit láthattam valaha.

A szabadság számba száradt ízével hullok majd a földre, szakadtan.

Csak álltál ott, hátizsákkal felmálházva
A hátadon. A vonat lassított. Egyre fogytak
Az alkalmas pillanatok. Már rég ott hagyhattál volna.
De nem. Csak álltál, s bámultál rám. S én is kapaszkodtam
A szemeidbe nagyon. A nyakadba borultam. Mást
Nem tudtam. Türtőztetnem kellett magam, a feltörni
Vágyó könnycseppek már a torkomon fojtogattak.
Nem tudom, érezted-e mennyire fontos lettél.
Hogy mennyire nem tudom, mit mondjak.
De vége volt. A szerelvény megállt, s nem adott
Időt, hogy elmagyarázzam, ami az agyamban zakatolt
Egész hajnalban. Amiért ébren néztem, ahogy
Szuszogsz álmodban. Nem mertem kinyitni a számat.
Elengedtelek, s te leszálltál. Néztem, ahogy elsétálsz.
Követtelek, míg csak el nem takart az állomás roppant
Árnyéka. >>... a nyitott kocsiajtók balesetet okozhatnak...<<
A hangszóró ezt kiabálta, mialatt újra elindult a vonat.
S én csak ültem, meredtem magam elé még másfél óra hosszat.

A falról olvadtak a ki nem mondott szavak.

Betöltötte a párás levegőt a „semmi sincs”-érzés

És a kudarc együttes, átható pánikszaga.

Pedig ez is csak egy átlagos nap volt.

Nem hibáztam. Csak éltem, ahogy élnem

Volt szabad. Mentem, amíg mehettem,

Tettem a dolgomat. Nem kellett volna,

Most már tudom – túl könnyen megadtam magam.

Elfelejtettem élni. Feladtam a világmegváltó

Álmokat. Leültem, mint kavics a tó fenekén,

S nem gondoltam, hogy ez megárthat.

Pedig nekem nem való az ilyen életforma.

Magányos voltam. De befogtam a számat.

Dacból se kerestem a megoldást, nem hívtam

Se régi, se új barátokat. Makacsság, büszkeség -

Mind csak alibi voltak. Féltem, hogy ők kirángatnak.

Szenvedni akartam. Büntetni magamat.

Nem értem én sem, miért. De az apró seb talán legbelül

Még ma is ott van. Önbizalomhiány? Bűntudat?

Egyik se igazán. Inkább mindkettőből egy kis darab.

De a falról már mind lefolynak a vádló szitokszavak.

A frissítő szellőben mélyen, valami bájos tavasz illat

Lebeg az atomokban. Egy új kezdet. Tiszta lap.

Pedig ez is csak egy átlagos nap.

Hidd el, ha másnak nem is, de nekem, mert átéltem:

Sosem késő, hogy kiszabadítsd magad.

A cellád kulcsa a te zsebedben van.

** hosszú is. meg nem is olyan. inkább magamnak. de hátha nektek is... **

Csipkelődöm veled. Mert nyuszi vagyok,

Hogy mást tegyek. De jobban lekötöd

A figyelmemet, semmint hogy mellőzhesselek.

Különös. De van ilyen. Szeretem.

Gondolj, amit akarsz. Finoman, kétértelműen,

A kérdést nyitva hagyva írok. Megtehetem.

Lényegtelen, hogy érti-e más is, azt amiről

Filozofálok itt merengve. Nem érdekes.

Olyan ez, mint leírni mit gondolok, holott

Csak én hozhatok döntéseket. Felesleges.

De megnyugtat a tudat, hogy megoszthatom

Veled, noha számodra se nem hasznos, se nem érdekes.

Biztosabbá tesz, hogy meghallgatsz, gondolkodunk,

S hogy talán a sorok közt olvasva néha

Elkapod a fonalat és ugyanazt érted a szavakon,

Amiket igazából mondani akarok.

Bár ez mellékes mindenki másnak. De nekem jó érzés.

Mosolyba sűrítve ezerszer is megköszönném neked.

Aztán persze magyarázkodnék. Mint úgy rendesen.

Zavartan, megszeppenve. Mert ez annyira én vagyok.

Bármit, csak csend ne legyen. Utálom, mert elárul.

Mert olyankor harsognak az érzések:

Azt üvöltik, hogy félek. Hogy egyedül

Vagyok. Hogy bizonytalanul lépkedem.

Minden szavammal ezt leplezem.

Játszom a magabiztos, erős nőt – az álmot, ami

Sose leszek. Mert bújósnak születtem,

Nyuszinak, ha úgy tetszik, aki igenis

Retteg attól, hogy nem szeretik.

S bocsássa meg isten, mert másnak köze

Hozzá nincsen, de jó azt hinni néhanap,

Hogy mégse vagyok annyira magam.

Ezért keresem a szavakat, az alkalmat,

Hogy belekotyogjak a némaságba.

Százszor inkább utáljanak ezért, mint

Hogy csendben a hibáimat listázzam.

S talán a sok zöldség mellett, amit összehordok

Párszor azért elhagyja a számat

Néhány okos dolog. Nem tudom.

Nézd el, hogy mindig ilyen nyüzsge vagyok.

Hogy mindig csak a számat jártatom.

Hogy se eleje, se vége. Hogy csipkelődöm

Folyton. Szólj rám, ha zavarok és ígérem,

Továbbállok. Megértem. Utálom, ha teher vagyok.

Annál még egyedül lenni is jobb. De ha még

Kitartasz kicsit, ha bírod még ideig-óráig a

Locsogásomat, ígérem, nem leszek önző.

Megosztom veled a boldogságomat.