„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.”
(Róm. 2,1., Kor. 4,5.)

Mottót a népnek – hagy értelmezzen órákon át

A bölcsészek XIX. századi nemzedéke.

Fejtegesse csak, miről és miért épp úgy írok,

Ahogy teszem. Kutassa a rejtett mondanivalót,

Keresse csak – úgy sincs ott semmi se.

Miért is kellene, hogy legyen?

Írok, mert írni van kedvem. Nem azért, hogy

Tetsszen. Nem azért, mert fizetnek (ugyan ki venne meg?).

Egyszerűen csordultig a fejem a gondolatokkal

És a Microsoft Word a pohár, amibe beletölthetem,

A blogfelület a tálca, amin feltálalhatom a többieknek.

Az első betűtől az utolsóig ebben a folyékony

Gondolatkoktélba olvasztottam minden kétségemet,

Örömömet, fájdalmamat, első szavamat, utolsó sóhajomat.

Semmi okom, hogy a fiókba rejtegessem, magamnak tartogassam.

Közreadom, hátha valakinek segítségére lesz egy nap.

Tudom, azt gondolod, naiv idióta vagyok,

Hogy a lelkem pici darabkáit osztogatom.

Egocentrikus, exhibicionista istenverte, aki csak

A hírnevet, olvasókat szeretne.

Persze, akár igazad is lehetne…

De most olvasd el a mottót újra.

Aztán mondhatod… ha kikívánkozik még a véleményed.