Egy hideg, februári napon
Álldogáltam a pályaudvaron s
Görcsösre fagyott ujjaim körülfontak
Egy végtelenül új gondolatot:
Ki lehetsz te? Megtudhatom?
Koncentráltam nagyon egy arcra,
Alakra, ami azt sem tudom honnan,
De kezdettől fogva ismerősnek hatott –
Persze sose láttam még – mégis megragadott.
Ki lehetsz te? Megtudhatom?
Lassan vánszorogtak a percek, s csak
Álltam ott, meredten, szinte jégbe fagyva.
Kíváncsian böngésztem a tömeget
Szemem elidőzött az ismeretlen arcokban.
Ki lehetsz te? Megtudhatom?
De sehol sem volt. Becsapott.
Szívből haragudtam, nem másra,
Csak magamra, amiért ilyen naiv vagyok
S könnyekkel küzdve, csalódottan elindultam.
Ki lehetsz te? Miért nem tudhatom?
Elindultam volna, de a hirtelen felismerés
Mintha falnak mentem volna, megállított.
Ott állt, a buszra várt; olyan volt, mint a képeken.
Arcán fáradt mélaság lebegett – s én nem szóltam.
Ki lehetsz te? Nem ismersz meg engem?
Talán bátrabb lettem volna, ha van még
Egy percem átgondolni, de a busz befutott.
S a várva várt idegenem egy lépéssel
A távolság érinthetetlen messzeségébe jutott.
Ki lehetsz te? Miért vagyok ilyen bamba?
Nem volt tovább. Még láttam, ahogy
Jegyet váltott, s kényelmesen helyet foglalt
A belső oldalon. Kétségbeesetten néztem:
Fordulj ide, láthatod, itt vagyok.
Ki lehetsz te? Miért nem érted, mit akarok?
De nem látott. Vagyis azt hiszem. Nem tudom.
Talán csak úgy tett, de… csaknem. Jóhiszemű vagyok.
Csak álltam ott, nagyra nyílt fagyoskék szemekkel
S néztem, ahogy elrobogott. Vége volt.
Hogy ki lehetsz te? Talán egyszer, máskor, megtudhatom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.