Csak ül és néz. Mered a szemeidbe.
Remeg a félelemtől, hogy félreértette.
Mert tudja, hogy ez történt megint vele.
Pedig annyira vigyázott, hogy ne kedveljen meg.
Hogy ne szokjon hozzá a stílushoz, a szavakhoz - semmihez.
Hogy pártatlan maradjon, hogy józanul láthasson egészen.
De csődöt mondott. Szokás szerint teljesen.
Hogy akarata kevés vagy csak türelme nincsen…?
Nem tudja senki sem, még ő sem.
Csak reszket és mered a szemeidbe.
Nem akar meghatni. Egyszerű, gyerekes, őszinte.
Kimutatja, mit érez: szeret, örül, fél, tehetetlen…
Kicsit önző és ha hibázik, belekeverne.
Jóban-rosszban húz valakihez, egyedül nincs értelme.
Hogy ez baj? Döntsön ki-ki, ha kedve van ehhez.
Ő csak ül és néz. Könnyes szemmel mered a kezedre.
Annyira hasonló, annyira ismerős, annyira ...döbbenetes.
Ne hibáztasd. Nem tehet róla. Ő ilyen. Nagy baj, ha néha szeret?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.